Azt mondják, a távolság két ember között egészen hasznos tud lenni. Megmutatja, hogy érdemes-e vagy sem annak az embernek helyet hagynod az életedben. Ha hiányzik és nincs olyan nap, hogy ne gondolnál rá, akkor biztosan!

Ha azonban az idő múlásával az emlékek halványulnak és a távolság miatt nincs alkalom, hogy azokat újra megéljük, akkor annak az illetőnek valószínűleg már nincs dolga velünk.

Én minden nap gondolok rád! Ott motoszkálsz az elmémben, bármit csinálok, bármerre járok, bármilyen zenét meghallok. A köztünk lévő távolság nem , hogy halványítana az emlékeken , inkább felerősíti azokat. Van időm gondolkodni, van időm emlékezni. Kell, hogy legyen még dolgunk egymással!!!! 

A távolság tényleg olyan, mint a szél: a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja!

Ildikó napja van ma, nekem második névnapom és te annak idején rendszerint Ildikónak hívtál. Még most is belesajdul a szívem, hogy nem vagyunk együtt, nem vagyunk egy pár. Legalábbis ami a fizikai létet illeti. Mert lélekben mindig is egy pár leszünk, az a láthatatlan szál összeköt bennünket, egy lélek két testben.

Annyi mindenről tudnék írni. (...) Régen szokásunk volt, hogy én írok neked és elküldöm, olyankor ha nem tudtunk találkozni rendszeresen vagy telefonos beszélgetésekre sem volt alkalmunk. Később, amikor már elkezdtél menekülni, akkor is írtam, de nem küldtem el. Füzetekben gyűjtögettem mindazt, amit meg szerettem volna veled beszélni vagy tudattam volna. És olyankor arra gondoltam, hogy amikor befejezem a füzetet, amikor betelik az utolsó oldal, akkor visszatérsz hozzám. Három terjedelmes füzetet írtam tele, de te továbbra is elzárkózol.

Néha összefutunk. Rendszerint, mikor Sz-on vagyok bevásárolni. Beszélgetünk, a szemed mosolyog. Érezzük egymást, ehhez semmi kétség nem férhet. Legutóbb csak láttalak. Bár egy áruházban voltunk, mégis elvesztettelek szem elől, nem botlottunk egymásba. Lehetségesnek tartom, hogy észrevettél és nem volt szándékodban beszélni velem, ezért inkább gyorsan továbbálltál. Persze nem tudtam megállni és írtam egy sms-t, hogy én is láttalak. Válaszoltál (csodálkoztam is rajta), miszerint te nem vettél észre. Szeretném hinni, hogy valóban így van és nem kamuzol. Szeretném hinni, de sajnos nem vagyok már biztos benne, hogy ugyanaz a becsületes, nyílt és őszinte ember vagy, mint amikor megismertelek. Vagy akkor sem voltál az, csak engem elvakított a szerelem? Nem tudom.... néha már abban is kételkedem, hogy a józan eszemnél vagyok, amikor rólad van szó.

Van egy félelmem. Mi lesz akkor, ha találsz magadnak valakit, akivel egy sekélyebb, de számodra biztonságosabb kapcsolatba kerülsz? Akkor végképp bezárul kettőnk között a kiskapu is. Nem ígérted, hogy vársz rám. Vagyis volt, amikor igen, aztán letagadtad, kimagyaráztad. Mindig azt mondod, nekem ott van T. , és így nincs értelme beszélni a kettőnk kapcsolatáról. Mi lenne, ha....? 

Tudod, az a furcsa, hogy T teljesen tisztában van vele, hogy te és én összetartozunk. Látja kettőnk között a szikrát, és lehet látja a láthatatlan szálat is, mely összeköt bennünket. Többször beszélgettem vele erről. És mindannyiszor azt lett a vége, hogy meggyőzött, ha igazán akarnád ezt a kapcsolatot és elérted volna már a fejlődésnek azt a szakaszát, amikor nem az egod irányít, akkor már jelentkeztél volna nálam. És akkor ő elmenne, nem akarna a kettőnk boldogsága útjába állni. De kért, hogy addig hadd szerethessen. Mennyire hülyén hangzik ez! Istenem! 

Egy idióta vagyok, mert nem tudom őt megbecsülni annyira, mint kellene! Még mindig utánad vágyódok, hiába volt bántó a viselkedésed, az érthetetlen féltékenységi jeleneteid, az agyrém kitalációk. Emlékeimben igen élénken él kezed simogatása, csókod íze, az ölelésed, megnyugtató hangod. Még mindig a simogatásodra vágyom, arra, amikor egyetlen perc sem telt el a nélkül, hogy hozzám ne érj.